Amit féltünk, erősen magunkhoz szorítjuk. Karunkban tartjuk, mellkasunkhoz húzva óvjuk, rejtjük a világ elől. Ilyen féltett kincs a titok. Elfed, betakar. Átalakít. Növekszik. Súlyossá, nehézzé válik. Karunk, lábunk, hátunk megfeszül, mint a folyamatos, zúgó vízsodorban küszködő gát.
Tenyerünkön keresztül aztán belénk szivárog, magunkká válik, átlényegül.
Onnantól már nem a testünk sajgó rostjait húzza, nem ernyedt végtagjainkba kapaszkodva terebélyesedik, hanem a lélek finom vázába vaskos szálakból szőtt fonalával szövi be magát, és úgy él bennünk tovább, gyakran észrevétlenül is akár.
Evie Snow 82 évesen csöndes, békés álmát alussza, mikor gyermekei és unokái körében elhagyja a világot. Legtöbbünk éppen ilyen körülményekre vágyik, ha az elmúlásra gondol, azonban mikor Evie elér az ő saját, személyes mennyországának kapujához, az makacsul zárva marad előtte. Értetlenségében egyszer csak ráeszmél, hogy a zárt ajtó előtt toporgó teste új formát öltött: a 27 éves énjének sziluettje rajzolódik ki az ajtóra vetült árnyék vonala mentén.
Evie lelke túl nehéz. Valami lehúzza azt. Ahhoz azonban, hogy átléphessen a kapu túloldalára, meg kell szabadulnia ezektől a terhektől: egészen pontosan három titoktól, amelyeket közel ötven éve szorít mellkasához. Meg kell találnia a módját, hogy felszabadítsa magát régóta cipelt béklyói alól, mielőtt még túl késő.
Ebben a furcsa, világok közé szorult valóságban útra kelve Evie többet tanul életről és szerelemről, mint azt sejthette volna; az események pedig végül visszavezethetik egy másik, rég elveszett kincshez is.
Tarts Evie-vel ezen a valóságokon átívelő utazáson!
